Ha valaki a szemedbe mondaná, hogy majd akkor leszel szerethető, ha szebb, sikeresebb és valamivel kevésbé problémás leszel, valószínűleg kikérnéd magadnak. Magadnak viszont lehet, hogy évek óta ugyanezt mondogatod, csak finomabban: „Majd ha egy kicsit rendbe szedem az életemet.”
Persze, rendbe kellene szedni ezt-azt. Kinek ne lenne mivel foglalkoznia? Van néhány rossz szokásunk, halogatott feladatunk, esetleg olyan természetünk, amivel időnként még saját magunkat is nehezen viseljük. De azért túlzás volna úgy tekinteni önmagunkra, mint valami félkész munkára, amit egyelőre nem illik megmutatni senkinek.
Mégis könnyű belecsúszni ebbe. Majd ha lefogytam. Majd ha jobb munkám lesz. Majd ha magabiztosabban beszélek, többet tudok, kevésbé izgulok. Addig pedig valahogy kihúzom ezzel a mostani önmagammal, akivel folyton akad valami kifogásom.
Csakhogy közben telik az élet. Ráadásul mire végre sikerül valamin változtatni, már találunk is mást, ami nem elég jó. Egy ilyen szigorú belső ellenőr mellett nehéz elégedettnek lenni.
Érdemes megnézni, hogyan bánunk azokkal, akiket szeretünk. Egy barátunknak lehet rossz időszaka, lehet bizonytalan, hozhat szerencsétlen döntéseket. Ettől még nem vonjuk vissza a barátságunkat, amíg össze nem kapja magát. Tudjuk róla, hogy több annál, mint ami éppen nem sikerül neki. Magunkról ezt valahogy nehezebben hisszük el.
Amikor azt mondom, hogy az érték abban van, aki most vagy, erre is gondolok. Arra az emberre, akit a saját hibáid mögött már alig veszel észre. Akinek van figyelme másokra, akire rá lehet bízni valamit, akivel jó beszélgetni, vagy aki egy nehéz helyzetben nem fordítja el a fejét. Ezek nem attól válnak értékessé, hogy egyszer majd elérsz melléjük valami látványosat.
Fejlődni ettől még bőven lehet. Szükség is van rá. Csak nem látom, miért kellene hozzá állandóan rosszban lennünk önmagunkkal.
Amikor már túl jól sikerül a bemutatkozás
„Ameddig a csomagolást veszik meg, addig nem találkozik az igazival.”
— Bágyok Károly – SeishinDo mester
Aki társat keres, érthetően szeretné a jobbik arcát mutatni. Felveszi azt a ruhát, amiben jól érzi magát, igyekszik figyelmes lenni, és nem feltétlenül azzal kezdi az első találkozót, hogy felsorolja az összes nehéz természetű rokonát. Ezzel nincs semmi baj. Az ismerkedéshez idő kell, a bizalomhoz is.
A csomagolás alatt nem az ápoltságot vagy a jó modort értem. Hanem azt, amikor valaki az elfogadás reményében lassan lecseréli a saját válaszait olyanokra, amelyekkel szerinte nagyobb sikere lesz.
A másik szeret túrázni? Mi is. Vasárnap hajnalban indulna? Remek ötlet, bár egyébként egész héten azt várjuk, hogy végre kialudhassuk magunkat. Nem szeret sokat beszélni az érzéseiről? Persze, mi sem szeretjük túlbonyolítani a dolgokat. Pedig dehogynem szeretnénk néha beszélgetni róluk. Csak most még fontosabbnak tűnik, hogy meglegyen az összhang.
Egy túra kedvéért korán kelni természetesen nem önfeladás. Még az is kiderülhet, hogy élvezzük. A gond inkább az, ha soha nem mondjuk el, hogy nekünk mihez lenne kedvünk, mert nem merjük kockáztatni a másik jó véleményét.
Így aztán könnyen remek társnak tűnhetünk. Rugalmasak vagyunk, megértők, velünk minden egyszerű. Csak éppen a másik nem tudja, mennyi minden maradt kimondatlanul azért, hogy ilyen egyszerű legyen.
Aztán egyszer mégis elfogy a türelmünk. Szeretnénk, ha most már ránk is figyelnének, ha a mi kívánságunk is számítana. A másik pedig értetlenül áll előttünk: eddig nem volt ezzel semmi bajod.
És ebben akár igaza is lehet. Legalábbis abban, hogy nem tudott róla.
Nem mindig arról van szó, hogy valaki nem akar tekintettel lenni ránk. Előfordul, hogy olyan gondosan eltüntettük előle a saját igényeinket, hogy esélye sem volt megismerni őket. Máskor viszont nagyon is megmutatja magát a probléma, amint először nemet mondunk. Ezért sem mindegy, hogy egy kapcsolatban mikor kezdünk el valóban jelen lenni.
A csomagolásos gondolat mögött számomra ez a kérdés húzódik: hogyan találhatnál hozzád illő társat, ha közben azon dolgozol, hogy valaki máshoz hasonlíts?
Jó, hogy tetszel neki. És ő neked?
Ismerkedés közben annyira lefoglalhat bennünket, vajon milyennek lát a másik, hogy saját benyomásainkra alig figyelünk. Hazafelé azt elemezzük, elég érdekesek voltunk-e, nem beszéltünk-e túl sokat, vajon fog-e még jelentkezni. Az már kevésbé jut eszünkbe, hogy mi egyáltalán jól éreztük-e magunkat.
Pedig ennek is volna jelentősége.
Lehet, hogy imponál a figyelme, de mellette állandóan mérlegelnünk kell minden szavunkat. Lehet, hogy nagyon vonzó, közben viszont alig kérdez rólunk. Vagy minden rendben van vele, egyszerűen csak nincs sok közünk egymáshoz. Ezt is szabad észrevenni. Attól, hogy valaki érdeklődik irántunk, még nem tartozunk neki egy kapcsolattal.
A párkeresés néha úgy tud kinézni, mintha egy állásra jelentkeznénk, amelyről még azt sem döntöttük el, hogy szeretnénk-e betölteni. Csak vegyenek fel, a többit majd megoldjuk.
Érthető ez az igyekezet, különösen akkor, ha régóta hiányzik valaki az életünkből. Jólesik, hogy írnak, keresnek, kíváncsiak ránk. Ettől azonban még érdemes odafigyelni arra, milyen érzés együtt lenni. Meg lehet beszélni egy kellemetlenséget? Szabad más véleményen lenni? Mi történik, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan a másik szeretné?
Sokat elmondhat egy kapcsolatról, hogyan fér el benne egy egyszerű mondat: „Én ezt másképp szeretném.”
Nem feltétlenül kell nagy vitának következnie. Lehet, hogy a másik annyit mond: jó, akkor találjunk ki valamit. Aki viszont megszokta, hogy inkább alkalmazkodik, mintsem kiderüljön, mi történik egy nézeteltérésnél, annak már ez a hétköznapi tapasztalat is fontos lehet.
Az „én ilyen vagyok” azért nem mindenre válasz
Van ennek az egésznek egy félreérthető része, amit nem szeretnék kikerülni. Önmagunkat vállalni nem azt jelenti, hogy minden szokásunkhoz ragaszkodunk, és a többiek dolga alkalmazkodni.
Ha megbántunk valakit, nem intézhetjük el azzal, hogy nekünk ilyen a természetünk. Ha folyton elkésünk, nem a hitelességünket védjük azzal, hogy nem változtatunk rajta. A kapcsolatainkban felelősek vagyunk azért, hogyan bánunk egymással. A másiknak ugyanúgy vannak igényei és határai, mint nekünk.
A különbség ott van, hogy tudunk-e közösen alakítani valamit, vagy mindig csak egyikünk igazodik. Elmondhatom, mire van szükségem, és meghallom-e, amit te mondasz? Képesek vagyunk engedni anélkül, hogy valamelyikünknek rendszeresen le kellene nyelnie azt, ami neki fontos?
Ehhez persze valamennyire ismernünk kell önmagunkat is. Annak, aki hosszú ideje minden helyzetben azt figyeli, mások mit szeretnének, nem biztos, hogy azonnal van saját válasza. Megkérdezik, hová menne szívesen, és máris azt próbálja kitalálni, minek örülne a másik.
Ilyenkor nem sokat segít, ha még egy feladatot kiosztunk magunknak: mostantól legyél önazonos, lehetőleg hibátlanul.
Elég lehet kisebb dolgokkal kezdeni. Például nem rögtön rávágni egy kérésre, hogy persze, megoldom, hanem előbb végiggondolni, valóban belefér-e. Vagy elmondani, hogy a hétvégére most pihenést terveztünk. Esetleg beismerni, hogy az a program, amit mindenki annyira szeret, bennünket egyáltalán nem érdekel.
Ettől nem leszünk nehéz emberek. Lesz rólunk néhány olyan információ, amit eddig nem tudtak.
És nem is kell mindent egyszerre elmondani. Attól, hogy őszinték szeretnénk lenni, még megválogathatjuk, kit milyen közel engedünk. A bizalmat nem kell megelőlegezni bárkinek, aki érdeklődést mutat.
Ami akkor derül ki, amikor lekerül a csomagolás
Benne van a lehetőség, hogy valakinek így már kevésbé tetszünk. Ezt kár volna szépíteni. Az őszinteségtől nem lesz minden kapcsolat jobb, és nem kapunk rá garanciát, hogy aki fontos nekünk, mellettünk marad.
Csakhogy abból sem lesz biztonság, ha mindig sikerül elkerülni az elutasítást, mert sosem mutatjuk meg, miben lehetne elutasítani bennünket.
Nehéz elhinni a másik szeretetét, ha közben azt gondoljuk: jó, de ezt csak azért mondja, mert nem tudja, milyen vagyok igazából. Hiába kapunk dicséretet, figyelmet, ragaszkodást, valami mégis hiányzik belőle. Mi magunk tudjuk, hogy nem a teljes kép alapján kapjuk.
Én olyan kapcsolatot tartok élhetőnek, amelyben nem kell folyton készenlétben állni. Ahol lehet fáradtan hazamenni, lehet valamiben ügyetlennek lenni, és egy eltérő vélemény miatt nem kerül rögtön veszélybe az egész együttlét. Ettől még össze lehet veszni azon, ki mit felejtett el. Csak nem kell minden vita közben azt is bizonygatni, hogy egyébként megérdemeljük a másik szeretetét.
Ehhez két ember kell. Nem tudjuk egyedül megteremteni azzal, hogy elég türelmesek, kedvesek és alkalmazkodók vagyunk. A másiknak is kíváncsinak kell lennie arra, kik vagyunk, és neki is vállalnia kell a maga részét.
Ha ez nem jön létre, abból lehet tanulni. Néha a saját viselkedésünkről is olyasmit, amin érdemes változtatni. De egy kapcsolat vége nem minősíti az egész emberi lényünket. Nem lettünk kevesebbek attól, hogy valakivel nem tudtunk együtt maradni.
Sok mindenné válhatunk még az életben. Tanulhatunk, változtathatunk a szokásainkon, lehetünk figyelmesebbek, bátrabbak, jobb társak. A mostani önmagunkat viszont kár volna addig félretenni. Vele kell elindulni, és ő az, akit ma megismerhet valaki.
Úgyhogy amikor legközelebb megkérdezik, mihez lenne kedved, adj magadnak egy kis időt a válaszra. Hátha eszedbe jut valami a megszokott „nekem mindegy, ahogy neked jó” helyett.
Lehet, hogy csak annyit mondasz: most inkább aludnék vasárnap reggel, menjünk délután sétálni.
Ennyi is bele kell hogy férjen egy közös életbe.
Bágyok Károly – SeishinDo mester
